2011. december 29., csütörtök

Gergely Ágnes: Állatkertem (részlet)

1. A patkány

Ahogy belép és meghajtja magát,
odafigyelnek minden követségről
a diplomaták.
Leül. Az asztalnál
költészetről vitáznak. Néz.
Aztán azt mondja: „Hattyú” –
s utána: „Fattyú”.
Micsoda rímpár!
Ha megdicséred, fizeti a szimplád.
Egyébként unatkozik. Pesten nincs strip-tease,
nincs európai színvonalú bár,
nincsenek könyvek. Tolsztoj egy szamár.
Nincs axióma! Az egyetlen ős-tény,
mely rádtapad, mint hímre a nőstény:
az unalom.
Például nézd meg: a túloldalon
az a temérdek csípőjű hajadon
hogy bámulja a leszboszi riportert!
Nézd! Kell egy kis koffein?
Az asztal alatt hozzáér a lába.
Nincs mit tenni. Gyerünk az uszodába.

2. Az ellenpatkány

Az üzemi felolvasó esten
természetesen ő is felolvas.
Rend, értelem, törvény – mondja.
Nem tud több főnevet.
Ellenfelén,
a formalista költőn jót nevet
és megbélyegzi, hogy polgári giccs;
s mert az írás, az alkotás nagyon fáj,
se-
                                                                                  gíts!
                                                                                  – kiált az olvasóra;
a nagydíjas költőt csak így említi: „a Jóska” –
vitatkozik, mindenbe beleszól,
de véletlenül nincs egy vasa se;
ha falura megy, pipára gyújt,
és megkérdi: a tehén hasas-e;
ő úgy szerelmes, hogy előbb lángol, aztán csalódott…
„Rend, értelem, törvény”: csak ez itt a vigasz.
A rakodópart alsó kövén ülve
orrából lassan csöpög a spanyolviasz.

2011. december 25., vasárnap

Pablo Neruda: Walking Around

Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok.
Belépek a mozikba, a borbélyműhelyekbe,
oly áthatolhatatlan, akár egy posztó-hattyú,
mely sodródik a kezdet s a hamvak árjain.

A fodrászok szagától már ordítani tudnék.
Csak tudnék úgy pihenni, mint a kő vagy a gyapjú,
ó, csak ne látnék többé se boltokat, se kertet,
se portékát, se monoklit, se liftet.

Van úgy, hogy únom lábam s körmeim,
s az irhám és az árnyam.
Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok.

Nyilván csodás lehetne
letépett liliommal rémisztgetni a jegyzőt,
vagy egy nagy nyaklevessel megölni egy apácát.
Szép is lehetne
egy zöld késsel róni az utcát
és ordítani, míg elér a fagyhalál.

Nem akarok tovább is gyökér lenni a mélyben,
tétován tekeregni, álmomban dideregve,
egyre csak fölfelé, a föld nyirkos szinéig,
szívni és gondolkodni, mindennap újra enni.

Nem akarok ennyi nyomort magamnak.
Nem akarom tovább a gyökeret s a sírt,
ezt a pince-magányt, ezt a halotti kocsmát,
megdermedek, meghalok bánatomban.

Ez a hétfői nap úgy ég, mint az olaj,
amikor jönni lát börtönviselt arcommal,
s nyüszítve halad el, mint egy sebzett kerék,
meleg vérét hullatva, ahogy az éj fele tart.

És mindig belebotlok nyirkos házakba, zugolyokba,
kórházakba, melyekből csontok repülnek az ablakon,
ecetszagú kis cipészműhelyekbe,
kísérteties utcákba, melyek mint a hasadékok.

Vannak kénsárga madarak és iszonyatos zsigerek,
gyűlöletes házak kapuira kiakasztva,
kávéházi asztalokon ottfeledt fogsorok,
tükrök,
amiknek sírniuk kellene a szégyentől és rémülettől,
és mindenütt esernyők és mérgek és köldökök.

Én csak megyek nyugodtan, szememmel és cipőmmel,
dühvel és feledéssel,
hivatalokba járok, ortopéd-üzletekbe,
és udvarokba, hol a dróton ruha szárad:
alsónadrágok, ingek, törülközők zokognak
lassú, szennyes sírással.

[fordította Somlyó György]

Pablo Neruda: Szonáta néhány fenyővel

Hosszú napok fél-napsütésén
nyújtsuk ki fáradt csontjainkat

feledjük hűtlen híveinket
a sok irgalmatlan barátot

a napfény reszket a fenyők közt
feledjük a mit sem tudókat

földek rejlenek lenn a földben
titokzatos kis birodalmak

ne gondoljunk a boldogokra
feledjük vad fogsorukat

a finnyásak aludjanak csak
patyolat-tiszta heverőkön

meg kell ismernem pár követ még
amely csupa rejtett sugárzás

együtt kelnem zöld ragyogással
elkeseredett vonatokkal

s érintenem e világvégét
mely mindig mindenütt velünk jár

feledjük el a megbántottat
ki csak sérelmén kotlik egyre

a fák fél-eget tartanak fönn
melyen a fenyők és az árnyak

ágboga suhan át meg át
s a lombhullató levegő

fölény és gőg nélkül feledjük
aki nem tud minket szeretni

s tüzet keresve velünk együtt
hull majd alá a feledésbe

nincs is jobb mint reggeli nyolckor
a tajtékok közé merülni

egy kutya szaglássza a tengert
nincs túl nagy bizalma a vízhez

miközben a habok zuhognak
fehér iskola-blúz viselve

sós napfény-illat száll a szélben
a születés-szag és rothadás-szag
kereng az alga-temetőkből

mi e nemlét értelme vajjon?
hová hoztak a többiek?

olyan jó inget váltani
irhát hajat munkát cserélni

megismerni kicsit a földet
új csókot adni asszonyodnak

együtt élni a tiszta léggel
megvetni a nagyurakat

mikor ködről ködre bolyongtam
nagy kalapomban tekeregve

senkit se találtam az úton
mindenkinek sok dolga volt

mindenki futott adni-venni
azt se kérdezték ki vagyok

míg végül magamra ocsúdtam
és egyszerre rámosolyogtam

a fele-égre sűrű lombra
vessük félre a fáradtságot

beszélgessünk a gyökerekkel
meg a zúgolódó habokkal

feledjük el a gyorsaságot
a befutottak fogait

feledjük el a gonoszok
kétes híreszteléseit

leljük meg földi hivatásunk
lelkünkkel érintsük a földet

[fordította Somlyó György]

Léon-Paul Fargue: A száműzetés

Egy nimfa visszafordult
Az ősz vörös savában.
Fénylett egy lepkeláb
A füstnek melegében.
Egy város! Ujra város,
Mely nézi fátyolán át,
Gyanta-ábráival,
Csillagok nyüzsgő fölfalóját,
Méz-maradékért harcra kelve
A vas-pillével,
Mely ekevasat vág a mennybe.

A tűz zeng-zsong a konyhán,
Ember kacagtat kócbabát,
Fárosz nyujtózik az árnyékra
S az menekül, mint egy szegény.
Hajdanában megálltam én
Estefelé a nyár teljében,
Szárny-nélküli kapu alatt,
Hol ittak mély udvarokat
Sebes léptekkel, csalfa fejjel,
Szilaj-formáju boltokat,
Mérgező, ködlő tárgyakat,
S félve neveztem meg magamnak.
Estefelé megálltam én
Az elitélt kapu előtt,
Ahonnan zenét hallani.
Vert a szívem. Belémerültem
A megfutásba, elhajlásba,
Hol rosszul-rejtett titok csillog.
De a tornác végén megláttam
Az árnyat szabó módra ülni,
Pók hóna alatt várakozni.

A tornác hosszán, mit bemocskolt
A hollók rekedt horkolása,
Egy külvárosi állomáson,
Hol az ajtó dobként csapódik,
Ujra becsapták, és faggattak
A fulladt füst záptojásából,
A mérleg rovátkolt szemében,
Mely tükrözi a temetőt,
Ahol az ujságárus asszony
Kendőjébe fiát siratja,
S a bánat nyomán lelkem itta
Üres lelkét bús vonatoknak,
Alusznak legyeket cserélve
A zsiradékkal telt redőben,
Hol éj zsörtölődik csepegve.
Mint ők, hordom kálváriám,
Mint ők, a kápolnába érek
Betegek sorfala közén.
S mint társaim, úgy teszek én.

Jöjj vissza. Mentsd meg gyermeked,
Kinek hiányzik a szemed.
Beszélj hozzám a tó mélyéből,
Vagy menny ormáról, hogyha ez
A föld maradványából épült.
Kicsiny vagyok. S te óriás.
Igy van. Eszméd elfogadom.
Elismerem: nyomoruságom
A vágyaimmal okozom.
Ládd, szelid vagyok és remélek.
Hadd hagyjam el látható testem.
Hadd rohanjak le grádicsán
Minden próbáknak és sebeknek,
Hadd szeljek át minden szisztémát,
A Napok inkubusait,
Tűzcseppeket, sárcseppeket,
Ismerni téged, ez a szomjam.
Szigorú gyengédséged nélkül
Életem csak egy álom álma,
Melyet bolygatnak korcs lidércek.
A városban, mely oly süket, mint
Fülbemászókkal telt gyümölcs,
A fal előtt, hol szemlélődöm,
A halál céltáblája ez,
A szellem lombjai között,
A szavak sulykai alatt,
A csapszékben, hol lekopasztom
Szerelmünk algáit s iszapját,
A lüktetésben, ahová lök
A tenger ágyudöreje,
Mely mint üzenet érkezik,
Hogy szívem tévelygéssel telve,
Ne fossz meg engem haragodtól.
Tenélküled, őnélküle
Ismeretlen holttest vagyok csak,
Verejtéktől csapzott sörényem
Ólom-kék homlokra tapad
S leroskadok idegen földre
Oly gyülekezet közepette,
Mely nem érinti meg arcomat.

[fordította Weöres Sándor]

2011. december 24., szombat

Allen Ginsberg: JÖJJ VISSZA, KARÁCSONY

KARÁCSONY VISSZATÉRT
NEW YORK MEGHALT TAVALY
ÚJ ÉV VISSZATÉRT
NAGY VÁROS MEGHALT TAVALY
NAGY KŐLÁBAIN HALOTT
KÖNNYTELEN LÁMPÁIVAL

Ó MISZTER MIKULÁS
HOGY BUKKANSZ MÉGIS ELŐ
TÖRTÉNELMI RÉNSZARVAS
UGYANOTT LÉPDELŐ
TI ÉSZAKI SARKI LÉNYEK
HANGOTOK ELBŰVÖLŐ

LEPJ MEG Ó MIKULÁS
SZÁLLÍTSD EL SZEMETEMET
HOGY NE SZIPÚZZANAK FIÚIM
ZSARUIM TISZTÁBA TEDD
ÉS AJÁNDÉKOT OSZTOK
ÉS KÖSZÖNTÖM JÖVETELEDET

TAVALY AZT HITTEM ÉLVE
MANHATTANT EL NEM HAGYOM
TAVALYELŐTT OKÁDTAM
A NYÜZSGŐ RAKPARTOKON
JÖVŐRE HA JÖVÖK
MÉHEIMET IS HOZOM

MÉZEM Ó MÉZEM
NEM TUDOM MI JÖTT MA RÁM
ÉDES MELASZ BOCSÁSD MEG
HÁBORÚ ELLENES DUMÁM
E CUKI VÁROS ELLOPTA
LÍRAI MICSODÁM

BOLDOG KARÁCSONYT
NE SZEDJ TÚL VAD SZEREKET
BOLDOG ÚJÉVET
A HUROKBA NYAKAD NE TEDD
MANHATTAN ÚJJÁSZÜLETIK
HA FELADTAD REMÉNYEIDET

TE CSÖVEZŐ CSÓTÁNY
KI LENGETED SZARVADAT
NEM ÉLEK HÚSON
MIVEL TÁPLÁLJALAK
MONDD MEG POLOSKA ÚRNAK
JOBB HA A HALLBAN MARAD

[fordította Eörsi István]

Pablo Neruda: Mélabú Orizaba mellett, 1942

Mi vonzza vágyad Délre, ha nem a folyó, az éjjel,
a hideg levegőben kinyilatkoztatott lomb,
mely ott szárad a mennybolt partjára teregetve?
Talán a gyönyörűség hajsátra terül ott szét
mint újfajta hó vagy víz egy korcs szigetvilágban,
mint a tűz láthatatlan földmélyi vándorlása,
hogy betérjek a rozoga ivókba,
hol őszi levelek hullanak duzzadt
ajkaim közt a számba didergő martalékul,
s a futórózsa szárát a titokzatos magvak
gyűlésétől a harmat harangját húzó lombig
az eső csillogása ezüst-börtönbe zárja?

Ahol a tavasz ázott hangzatokkal szerencsés,
alvó lovak fülében keringő zümmögéssel,
mely az elcsépelt búza aranyporába ájul,
hogy aztán üveg-ujját a szőlőből kidugja:
mi vonzza vágyad, vonzza lépted oda, ahol se
falak se folyosók, csak a határtalan Dél?
Síkság fia, kezedben a föld poharát tartod
s füled a gyökerekre tapasztva hallod öblét:
szelet suhint a távol a szörnyű féltekén át,
vámőrök zúzmarája lepi a könnyű vágtát:
hol vizek öltik össze a vizek hasadékát
s a világ gyenge férce a föld alól kifeslik:
mi vonz a gyűlölettel bordázott éjszakába,
ha kék pofáját tárva az űrt teliüvölti?

Mintha a nap megállna, mintha egy tüske döfné
elkorcsosult fullánkját a divatjamúlt napba,
hogy nászi lobogója végképp elrongyolódjék.
Ki őrizte az erdő megfeketedett napját,
ki várt a szikla-óra ütésére, ki menti
az idő rég kifosztott örökségét, ki futhat
máshova, mint a mennybolt légüres közepébe?
A nap, telipakolva kétségbeesett lombbal,
a nap, hideg zafírral mozsárban összetört fény,
tegnapi csend a tegnap üregébe falazva,
melyet a föld a messzi tájaknak tartalékol.

Szeretem bőr-hajadban a gubancos csomókat,
hamuval, zord idővel ékes délsarki bájad
és izgága mennyboltod vállam-roppantó súlyát:
szeretem szeled röptét, te hívsz vele magadhoz,
tudom, hogy örökké tart a föld csókja, örökké,
tudom, hogy örökké tart a fán a lomb, örökké,
tudom, hogy örökké-egy fémet olvaszt a villám,
s a veszély minden éje egyetlen örök éjjel,
de ez csak az enyém, csak az én éjem, növényem,
az én vizem, hogy szórja jeges könnyét hajamra.

Az legyek, aki várt rám az ember lényegében,
ki hamuból, babérból, sokaságból, reményből
megépíti pilláit és szárnyra kel a vérben,
a konyhát és az erdőt benépesítő vérben,
a fekete vas-tollal borított műhelyekben,
a kénes verejtékkel kiásott bánya mélyén.

Nemcsak az ős növényzet kardpenge szele vár rám,
nemcsak a tündöklő hó fölött megdördülő menny:
a könnyek és az éhség kettős hideglelése
hazám harangtornyában meghúzza a harangot:
ezért a jószagú éj közepében, ezért az
októberi tüzekben, a fürge délsarki
tavaszban, mely az óbor villámló taván lépked,
ezért a jaj, és újra a jaj, az örökös jaj,
hogy rezes ösvényekkel, hajókkal kelve egybe
átsuhogjon a hó az éjbeborult világon
s vértelen torkom ölje hallható némasággal.

Én népem, válaszolsz-e? Matróz, béres, salétrom-
bányász és polgármester, hallasz engem?
Én hallom, holt fivérem, hallom, élő fivérem,
minden teljesületlen és eltemetett vágyad,
tengerbe és homokba elvesztegetett véred,
és megborozott szíved dacát és rettegését.

Mi vonzza vágyad Délre? Hova szökik a zápor?
Korbácsos délkörével milyen dögökre sújtott?
Rátok, déliek, rátok, magányosak és hősök,
a harag keservéből szemerkélő cipókra,
a gyászra és éhségre, a kővel párnás sírra;
levelek ezre áradt, levélözön özönlött,
hold dőlt a katonákra, mellükre, áradó hold,
és mindenütt az ember nyomorult zsákutcája,
a némaság halálos és bonthatatlan érce,
hogy jéghideg erében dideregve a lelkem
ki ne önthesse többé a magasság harangját.

Csírákkal teli földem, ne hívj, nem alhatom már
csak köd-pillantásodban, üveg-tekintetedben.
Szülötteid s folyóid hangjától dideregve
álmom bejárja díszes tajtékod partszegélyét
kék derekad utolsó, távoli szigetéig.

Édesen hívsz öledbe, koldús menyasszony.
Acélos, hosszu fényed elvakít és sziven döf
akár egy gyökerekkel teli penge.

Hazám, tekintetes föld, hamuvá lobogó fény:
ki mint a szén, parázsba falazva izzol, áraszd
félelmetes sóid, meztelen árnyad.
Az legyek, aki tegnap még engem várt, de holnap
ellenáll egy maroknyi pipacsban és homokban.

[fordította Orbán Ottó]

2011. december 21., szerda

Csukás István: Csak a szív

Télre kaput dörrent s új eget tárva
tár a gyantás, csöppnyi koponyákra
a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik,
akik élni akarnak. Szívemre szelíd
szárnyakkal száll a szerelem, hamar
villanása égre szédülő fecskeraj.
Csak a szív,
csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek
izmaival világunk új űrbe üget –
Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva
tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba!
Honfoglaló álom jeleit küldd vissza
már, hogy szívverésem hozzá igazítva
éljek, hisz érte égek s égek el, fehér
testemben ha majd megakad a vér!

2011. december 18., vasárnap

Pierre Reverdy: Elvesztett út

Elnyúltam a hamu-pillérek árnyékába
Te fölemelkedtél arany oszlopokon
Nem szállhatok le már a kín zuhatagába
Mögém került az ég
A halált burkolón
A sötét sorokból kimenekedtem
Vissza nem térhetek sosem
Arcom vonásait mind sóval betemettem
Az elhagyott világ ölén már nincs helyem
Keress a napban
Keress minden homályban
Keress szivedben visszhangot mely senkié
Magadba száműző unalom hegylánca felett
Csak fölfelé

[fordította Weöres Sándor]

2011. december 14., szerda

Marsall László: Világűr negyedálomban

Táj ahol minden barna holdkráteres kenyérhéj hatalmas kenyérbarna kontinens lassan emelkedik egyenletes tömör sötétségben égő higanygőz-kukac vaskosabb mint a repülőterek szélzsákja lengedezve kenyérhéjbarna kráterből a függőlegesen emelkedő barnából kiemelkedik és most egy másik harmadik tétován kóvályognak mint messzi viharlámpák a novemberi szélben harmonikázva és most fölröppen a leghosszabb acetilén-fényű giliszta vastag ráncos elefántormány hajladozik mint a barna táj legbüszkébb kisérlete hogy fényes csápjával átüsse a sötétséget nem! meghajlik felém dől szuggesztiv fa-zuhanás akár ha filmeken lángoló fa a vászonból a nézőtérre kidől ösztönösen elkapom a fejem két fejem van? a másik meg se moccan higanygőz-giliszta-óriás közeleg egyre mélyebbre hajlik tüzijáték-rakéta ívben és dagad kétoldalt szükülő sötétség már keskeny gyászkeret a fény rám-dől lágy ütés mintha léggömb koppanna a homlokomon de nincs burok csak elviselhetetlen fényesség semmi forróság csak elviselhetetlen fényesség és csönd kezemet emelem nincs kezem maga a fényes gőz behunyom a balszememet és jobb szememmel orrom tövét figyelem nincs orrom fényes gőz lábam sincs fényes gőz de megyek gyerekkori sokáig-egyhelybenforgásérzés könnyű szédülés megritkít „átdugom mellem közepén a kezemet” hátamonérzem az ujjamat de a mellem a kezem és talán a hátam is maga az egynemű hömpölygő fényes gőz köd csend semmi fulladás spirál-érzések olykor magamból kicsavarodva kiugorva mint a rugó otthagyom magamat fényes gőz a fényes gőzt a fényes gőzben valahol álombeli szökellés gátfutás lassított-felvételérzés egyre ritkább vagyok egyre könnyebb és otthagyja az egyre ritkábbat az egyre ritkább az egyre könnyebb

2011. december 11., vasárnap

Tandori Dezső: Kert

Hogy felszökött a napsütésre
– tüzes vasak alatt – a kert.
Hogy izzott még e füvek éle.
Most mint a füst futkos a földön
a sötétségbe zárt világ.

Nincsen emlék. Lúgos sötét
marja a tárgyak felszinét;
mint a hámozott dió nedve,
beleevődik mindenedbe
ez az árkoló, keserű,
eredendő feketeség.

És futsz és rászakadsz a rácsra,
hogy megvetemedik a tested;
rozsdája arcod tetoválja,
fémes virágok és keresztek –

a pusztulást arcodba zárták:
rázod kerted fekete rácsát.

2011. december 8., csütörtök

Zbigniew Herbert: Fortinbras gyászbeszéde

Végre magunk vagyunk Herceg beszélhetünk mint férfi a férfival
noha te a lépcsőt borítod s azt látod mit egy döglött hangya lát
zúzott sugarú fekete napot
Sose gondolhattam a két kezedre nevetés nélkül
s most hogy itt hevernek a kövön mint letört fészkek
épp oly fegyvertelenek mint annak előtte Ez a vég
Külön hever a kéz külön a kard külön a fő
és a lovagi láb puha topánban

Katonai végtisztességet kapsz bár nem érdemelted ki
ezt az egy szertartást ismerem valamelyest
Se gyertya se siratóének csak lőpor s dörej jut neked
kövezeten vonszolt szemfedő sisakok szöges csizmák
tüzér-fogat s dobok dobok Nincs ennél semmi szebb
főpróbát tartok a hatalom átvételére
torkon kell ragadni a várost s megrázni egy kicsit

Mindenképp el kellett veszned Herceg nem e világra való voltál
kristály eszmékben hittél nem az emberi agyagban
örökké görcs gyötört mintegy álomban ábrándképekre halásztál
mohón nyeldekelted a levegőt s tüstént ki is öklendted
még lélegzeni azt se tudtál emberi módon

Most béke a részed Herceg eljátszottad szerepedet
béke a részed A többi nem néma csend hanem az én jussom
te a könnyebb részt választottad a tőrt a vakítót
de mit számít hősi halál az örök virrasztáshoz mérve
hideg jogarral a kézben szembenézni
magasított széken a hangyabollyal s az ingaóra számlapjával

Ég veled Herceg vár rám egy csatornázási terv
s egy rendelet lotyókról és koldusokról
ki kellene dolgoznom már egy jobb börtönrendszert is
mert ahogy helyesen mondottad Dánia börtön
Teendőim után látok Ma éjszaka csillag születik
Hamlet nevű Mi nem találkozunk többé soha
az én történetemből nem írnak tragédiát
Nem adatott meg köszöntenünk egymást sem elbúcsúznunk szigeteken élünk
s ez a víz ez a beszéd köztünk Herceg mire jó? mire jó?

[fordította Rába György]