Tomas Tranströmer: Két város

Két város egy szoros két oldalán:
az egyik megszállt, elsötétült,
a másikban lámpák ragyognak.
A fényes part hipnotizálja a koromsötétet.

Révülten kiúszom
a csillámló fekete vízre.
S váratlan tubaszó harsan az éjbe.
Baráti hang valahonnan: "Vedd a sírod és menj haza."

[fordította Mervel Ferenc]

Domonkos István: Der springt noch auf!

nos költészet egyedül maradtunk
nem ezt akartuk
a napon ülünk és egymásra vicsorítunk
számítók voltunk mindketten
kipécéztél mert szükséged volt rám
élned kellett
üstökön ragadtalak
jármű kellett
mert azt hittem valahol várnak rám
konyhakéssé váltál kezemben
embereket ígértél s most
köveket zúdítasz felém
koponyám egyetlen kék csomó
az idegágak lassan
leszakadoznak bennem
éretlen termésük
a céltalan gyűlölet nyálkájába taposva
vadszamár voltam
idióta lótetű
elindultunk s azt mondtad:
íme a barackfa: szép
erőszakold meg
tedd magadévá
nyomj be neki
és én megtettem költészet
jajgattam közben
s te azt mondtad: ez a gyönyör!
azt mondtad: íme a búzatábla
nyomj be neki is
mert szebb mint a tenger: táplál
porzott a határ
a levegő hasábokra szakadt fölöttem
nyöszörögtem
s te azt mondtad: ez a gyönyör!
azt mondtad: íme az ürgelyuk
szebb a kútnál mert életet rejteget
tágíts egyet rajta!
s mikor félájultan hasra feküdtem
azt kiáltottad: avanti, avanti!
nicht-hinaus-lehnen!
ecco la dolce vita!
emlékszel költészet?
azt mondtad: íme a csatorna az akác
a távoli házak (megtettem úgy a távolból)
a villanykarók a sínpár a kövek
vakondtúrások hangyabolyok
nyulak verebek
még akkor sem kezdtem el kétkedni benned
amikor egy vörös parókás
holtan maradt a kezemben
feléd fordultam könnyes szemekkel
de te azt kiáltottad: ecco la dolce vita!
igen költészet
az éjszakának is nekirugaszkodtál
a gomolygó párafellegeknek
fényfoltoknak költészet
s most mit tettél elébem?
két kiló rozsdás szöget
egy kalapácsot és egy üres tyúkketrecet
lényemmel etettelek költészet
s girhesebb vagy a kiszácsi lónál
melyet bámulva egyszer
egy pillanatra elfeledtelek
koncentráttal foglak etetni költészet
kilakoltatlak magamból
a puha vérdíványokról a ketrecbe
meghízlallak költészet
látod ez lett a vége
pedig te vagy a megmondhatója
hogy még a tyúkszarban is csak téged láttalak
a gyomromban lesz a sírod költészet
csúnyán elbántunk egymással
ez elmúlt tíz év alatt
te szögesdrót vagy
én meg az üres telek
konzervdobozok másznak felém
lyukas lábasok használt kötszerek
s mikor esténként magamba pislantok
az elmeszesedett erek mentén látom:
gilisztáim menekülnek!
szidoloztalak költészet
rovarirtó szerekkel védtelek
permeteztelek
emlékszel költészet?
azt mondtad: anya
emlékszel költészet?
azt mondtad: lány
azt mondtad: apa
emlékszel költészet?
azt mondtad: testvér, család, otthon, leves
emlékszel költészet?
azt mondtad: hitves gyerek
azt mondtad: haza
emlékszel költészet?
azt mondtad: haladás, tudás, kozmosz
azt mondtad: barát
emlékszel költészet
HALT! költészet

Malcolm Lowry: A Vulkán alatt megjelenése után

A siker: akár a dögvész.
Rosszabb, mint ha házad ég, szörnyűbb, mint a robaj,
amivel a szarufák huppannak a lángokba, ahol mindened elvész,
míg nyitott szemmel várod, hogy amit tettél, abba belehalj.

A hírnév, mint az iszákos, elkótyavetyéli a lélek otthonát,
a szemedbe dörgöli, hogy érte dolgoztál, csakis érte –
ó, ne lett volna, hogy csalárd cuppanása a számat érte!
siker-bukás vaku-villogásától távol, sötétségben, ha élhetnék tovább.

[fordította Petri György]

Domonkos István: Felelősség

végel lacinak


tegnap meghalt a szomszédom
senkit sem akarok ijesztgetni
hatvanöt éves volt
tegnap délelőtt
egészen közelről
láttam az arcát
többet erről nem mondhatok
ma temetik
kijött a pap
meg a kántor
ismerjük a mesét
egy kalapács szegek
piff-paff
tegnapelőtt még fenn ült
kertünkben a cseresznyefán
éjnek idején
és mikor a fényt ráirányítottam
hozzám vágta a papucsát

Hans Mühlethaler: A szavak elakadnak

a szavak elakadnak
egy fal
leomlik köztünk

virág
kékjébe nézek
mely nincs többé
és kérdéseim megfúlnak benne

lélegzetedben nyárfa lombja reszket

[fordította Petri György]

Craig Raine: Vizsgálódás két hüvelyk elefántcsontban

  Élünk a tágas házban:
a porszívó bőg,
legeli a szőnyeget,
duzzadt tőgye lötyög...

  Éjszaka a falakról,
lapos-képű csűrbaglyok,
kapcsolók bámulnak; fény
érleli a villanykörtét.

  Esse az létezni – Berkeley tudta
a tárgyak szelíd iróniáját,
nevetést fakasztó, mókás hazugságaik
– már amennyiben hiszünk a szemünknek.

  Napi dolgok. Tárgyak
a szokásos holmik múzeumában.
Két karjanincs liliputi királynő
elnököl, figyeli az óriás fürdőzését,
aki illatosított tojásokkal
csal horogra síkos kubista halat.
Egy másik: jógi a súrolókefén. A víz
fájdalommentesen töri a meggörbült Picasso-lábat.

  Sorban állnak a ruhák a gardróbban,
visszhang a szemnek, avagy euklidészi pörpatvar.
A falitelefon cvikkert visel
még sötétben is, a zsinór
orthodox zsidó.

  Kezdődik a nap.
A tejesember pingvineket cipel
csörömpölő atonális zajjal.
Koccintó kupák emlékeznek meg
Jenkins Fülének Háborujáról.
Az óriás, gondolkodás nélkül,
rátesz a polipra egy teáskannát.

[fordította Petri György]